Siketek és nagyothallók

“Hallássérültek” gyűjtőfogalommal nevezi meg őket a társadalom. Ez a kifejezés a siketeket és a nagyothallókat egyaránt magában foglalja, függetlenül a hallássérülés okától, súlyosságától, hallásállapot milyenségétől. Különféle eltérések vannak a siketség és a nagyothallás között, és ezen különbözőségből adódódan más a szociális helyzetük, eltérőek a kulturális igényeik és legfőképpen a lehetőségeik. A siketek nem rendelkeznek hasznosítható hallásmaradvánnyal, általában nem viselnek hallókészüléket sem és többségük a jelnyelvet használja. Állapotuk hallókészülékkel sem korrigálható. A nagyothallók hallásmaradvánnyal rendelkeznek, hallókészüléket használnak, orvosi rehabilitációval és fejlesztéssel jól kapcsolódnak a halló világhoz.

Hazánk lakosságának 10%-a küszködik valamilyen mértékű hallásproblémával. WHO adatok szerint 60 ezer a siketek, s mintegy 300 ezer a súlyos fokban nagyothallók száma Magyarországon. A siket közösség A társadalom a siket emberek kapcsán főleg a hiányosságokra helyezi a hangsúlyt. Nyilvánvalóan szembetűnő a hallás és a gördülékeny beszéd hiánya. Ez egy olyan szociokulturális megközelítés, amelynek – halló személyt választva modellnek – célja a siket ember “meggyógyítása”, társadalmi integrálása. A siket emberektől elvárják, hogy jobb hallásra és érthetőbb beszédre törekedjenek.

A jelnyelv

A siket emberek nyelvi és kulturális kisebbségként tekintenek magukra – az egész világon. Ezért törekednek szerte a világon szervezetekbe tömörülve arra hogy a siket embereknek ugyanolyan jogaik legyenek, mint a többi állampolgárnak.

A jelnyelvet ugyanúgy használják, mint a halló emberek a beszélt nyelvet. Tehát a jelnyelv a legtöbb siket ember elsődleges nyelve, siket szülők esetében az anyanyelve.. Lehetőséget ad arra, hogy a siket emberek is ki tudják fejezni magukat és fejleszteni tudják a lehetőségeiket úgy, ahogy azt a beszélt nyelvvel nem lennének képesek maradéktalanul megvalósítani. A jelnyelv a siket közösségben, a siket emberek közötti kölcsönhatás által született és fejlődött ki. A nyelvészeti tanulmányok szerint a jelnyelv megfelel a nyelvre vonatkozó összes követelménynek. A magyar jelnyelv épp olyan értékes nyelv, mint a magyar, szlovák, cigány, vagy bármelyik más beszélt nyelv a világon. A jelnyelv egy teljesen önálló kommunikációs rendszer, amely független a környezet hangzó nyelvétől. Egy jelnyelvi egység (jel) komplett jelentést hordoz (nem pedig betűt v. hangot idéz fel). Kiegészítő kódként létezik ugyan az ujjábécé és a fonomimikai ábécé, de ez csupán nevek, betűhalmazok, esetleg ismeretlen kifejezések visszaadására szolgál. Elvileg lehetséges, de nem szerencsés a gesztikuláris és a hangzó nyelvi kód párhuzamos használata (jelelt nyelv, jelelt magyar nyelv) mert valamelyik vagy mindkét rendszeren erőszakot teszünk. Nyelvi és kulturális kisebbség A siket közösség a jelnyelvet használja kommunikációja során. Ez etnikummá, nyelvi, kulturális kisebbséggé kovácslja őket. A közösségüket tehát a nyelv, nem pedig a hallásvesztés orvosi minősítése tartja össze. A siket közösség által használt jelnyelv nagy hatással van pozitív önbecsülésük kifejlődésére. A siket kultúra egy életforma; élettapasztalatot ad, segíti kihasználni a vizuális szférát; egy kultúra teremtő alap, ahol a közös jellegzetesség a jelnyelv.

Nézd meg az összes Dörögdi Templom Projekt képet a galériában!
Nézd meg Hegyi Zsolt videóját!

Még az augusztus eleji fesztiválon történt – ahol az evangélikus templom, imaház és vendégház kertjében volt a Tilos helyszíne -, hogy ahányszor csak felnéztem a kétszáz éves templom tornyára, annyiszor jutott eszembe: legszívesebben felmásznék egy „spaklival” (schpachtl), meg egy vödör mésszel, mert az amúgy gyönyörű torony némely szögből egészen elkeserítően nézett ki.

Később összebarátkoztunk a mindenben segítőkész, fiatal lelkésszel, és így esett meg, hogy az egyik utolsó estén megemlítettem: lenne néhány tilos-közeli barátunk, akik barlangászok és ipari alpinisták, megbeszélném Velük, hátha vállalnák a torony átfestését. A lelkész nagyon örült az ötletnek, és mindjárt szóbahozta a néhány évvel ezelőtt elferdült keresztet is.
Még aznap este megkérdeztem Libyt*, hogy mit gondol a dologról. Nos, tetszett Neki az ötlet, de azért várjuk meg, mit mond rá Macsó**, aki a dolog szaktekintélye. Másnap Őt is kérdőre vontuk, aki először látni akarta a tetthelyet…így esett, hogy nemsokára felmászhattunk az öreg torony rozoga falépcsőin (inkább csak nevezzünk létráknak). Ott fenn aztán megismerkedtünk az 1895-ben öntött öregharanggal, a vele egyidős kisharanggal és a lélekharanggal is.
Legfelül már nincs „járt út”, a két évszázados gerendákon kell felmászni a toronycsúcsba. Elképesztő a technológia, ill. a statika. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de betonkoszorú és más korszerű rögzítési mód híján három (azaz három!) db. ácskapocs tarja a helyén az egészet. Nem mondom, szép, hosszú rozsdás vasakról van szó…de, akkor is, csak az a három, ujjnyi vastag valami akadályozza meg a szelet, hogy leemelje a templom tetejét!

Az ott fenn megejtett rövid konzílium nyomán megszületett az elhatározás: ha Garli*** is bevállalja, akkor egy későbbi hétvégén lejövünk alpinista felszereléssel, kimászunk és megvizsgáljuk, hogy pontosan milyen állapotban is van a fal felület, a díszítő keretek, egyebek. Reményeink szerint, már akkor megpróbálkozunk a kereszt kiegyenesítésével, s ha jut idő, és kapunk hozzá megfelelő anyagokat, akkor a festésnek is neki kezdünk. A megfelelő anyag alatt azt a különleges, a Műemlékvédelmi Hivatal**** által előírt, iszonyú drága glett/alapozó/festék rendszert értettük, amely arról híres, hogy a lótuszlevél***** vízlepergető tulajdonságával rendelkezik.
Az a bizonyos hétvége lett a múlt pénteken kezdődő, mert időközben Garli kezét is megkértük, aki igent mondott.

Péntek este érkeztünk két turnusban, és a fene gondolta volna, hogy egy kis csapat alpinista felszerelése ilyen hatalmas kupac. Macsó kombi-autójának a csomagterében annyi kötél, karabiner, beülők, sisakok, ezoterikus szerkezetek, szerszám volt, hogy simán nyithattunk volna egy helyi Mountex boltot…
Csak az eső ne ömlött volna, ahogy másnap délelőtt is tette!

Szállásunk az evangélikus vendégház volt, ahol ritka jókat aludtunk. Macsó meg is jegyezte, hogy rég voltak ilyen mély, kellemes éjszakái. Aztán, hogy az ágyak voltak épp megfelelő kemények, a jó levegőnek, vagy a falon függő vallási rekvizitumoknak köszönhettük a dolgot azt nem tudom, mindenestre vasárnap reggel Macsó felmutatott az ágya fölötti feszületre, és megjegyezte: egy ilyet azért lehet, hogy fel fog rakni otthon is.
Libyt persze az egész nem érintette, Ő mindig szabad ég alatt alszik, bár ezúttal nem egyedül volt: az első pillanattól hozzánk csatlakozott kis tacskó hűségesen megaludt a hálózsákon.

De ne szaladjunk előre, még csak szombat reggelt írtunk, amikor reggel még beautóztunk Tapolcára az odaérkező Garli családért, meg egy PVC csőért, aztán dél felé – az eső is megszánt minket – megmásztuk a templomtornyot, kinyitottuk az évtizedek óta beszögelt búvó-nyílásokat, Macsó akkurátusan rögzítette a függőköteleket, majd a keleti falon meg is ejtette a próbaereszkedést. Itt mindjárt adódott az első, és mindvégig kellemetlen nehézség. A búvó-nyílások méretéből következtetve, a XVIII. század végén vagy 14 éves tornászlányok építették a templomtetőt, vagy az ácsok voltak mai szemmel igen filigrán termetűek, akik könnyedén kifértek az alig A4-es lyukakon.

Na most, négyünkön összesen nincs fél kiló felesleg, de alig-alig tudtuk átkínlódni magunkat rajtuk. Ehhez persze el kell képzelni a „beülőt” is magunkon, amely akármilyen ügyes szerkezet is, eléggé elbonyolítja az ember testét. Mindezt úgy, hogy miközben az ember melltől fölfelé még bent szorult a toronyban, onnantól lefelé már kint kalimpál, alatta a sok emelet mélység.

Aztán már jöttek a dolgos munkaórák. Macsó, Liby, Garli fenn a magasban letermelték a mozdítható, erodált festék, vakolatrészeket, majd az alapozás, glettelés következett. Én voltam a segédmunkás odalent, igyekeztem az „égiek” kívánságait teljesíteni, Sajnos a fal közelről jóval gyalázatosabb állapotúnak bizonyult, mint ahogy lentről látszott, így aztán már jócskán vasárnap volt, mikor még mindig odafönt szobrászkodtak. Toronyóra ugyan nincs, csak a helyet keretezték ki szépen eleink, viszont az a keret mára erősen megkopott, a szó legszorosabb értelmében is. A fiúk sokat pepecseltek vele, mire úgy döntöttünk, hogy az elkövetkező 20-30 évre már megfelelő lesz…, hiszen előzőleg 1984-ben nyúltak hozzá utoljára.

Mielőtt folytatnám, mindenképp meg kell említenünk a szombat esti bográcsban készült csülökpörköltet, amellyel Ambrus Ildi és barátai kedveskedtek az építőbrigádnak. Ildit láthatjátok is azon a fotón, ahol a templom kapuja és környéke festődik épp. Általa.

Vasárnap délután végre előkerült a zöld-dobozos csodafesték is. Ránézésre diszperzitszerű valami, de a falon tényleg nagyszerűen produkál: jól tapad, elfedi a kisebb egyenetlenségeket, könnyű vele dolgozni. Sötétedésig éppen elkészült az egész, néhány apró hiba mellett. Volt például, ahol a kaparást még kibírta, ám a festék már szépen lehúzta a régi fedőréteget. Néhol kimentünk a „sorból”, de alapvetően nagyon szépre sikeredett a munka. A falubeliek mondták, hogy a szemközti szőlőhegyről, a „Baksáról”, kilométeres távból is jól látszott a különbség.

Késő este volt mire a rengeteg felszerelés ismét útrakész állapotba került, mire a glettvasak, ecsetek, hengerek, vödrök megtisztultak, és magunkat is összeraktuk. Éjfél körül értünk haza, de Garli még elküldte azt a fotót, amelyet késő este úgy készített az elkészült templomról, hogy a kamerát az autó tetején hagyta hosszú expozícióval jó darabig. A képek között láthatjátok ezt is, nagyon érdekes, hiszen a gép a begyűjtött fényekből egészen valószínűtlenül kék eget reprodukált, viszont a csillagok közben elmozdultak, helyükön apró csíkok maradtak.
Ja, igen. A kereszt kiegyenesítésére sajnos, már nem maradt idő.

2009. szeptember. 8.
papo

-*-*-*-*-*-

*: Liby:  Tóth Zoli, aka Libiythea, kiváló Unix rendszergazda, ős-tiloshallgató, az agora levelezőlista régi tagja, rendkívül színes egyéniség, széles érdeklődési körrel, hithű lila-fan, nagy természetjáró, paplan-repülős, barlangász, alpinista, nagy műveltségű, kifejezett Vonegut és Trockij szakértő.

**: Macsó:  Nagy Imre, vizes technikák és klímák-szakértője, barlangász, ipari-alpinista. Az örök kamaszmosoly mögött mindenre odafigyelő, precíz alaposság, végtelen megbízhatóság rejlik. A soklépcsős barlangász hierarchia legmagasabb képesítésével rendelkezik.

***: Garli: Nagy András, régi tilos-hallgató és agorás, informatikus, kertész, építőipari jolly-joker, ipari alpinista, munkabírása, napi teljesítménye utánozhatatlan. Elkötelezettsége, önzetlensége révén a Tilos Rádió egyik fontos támasza. Ez mind semmi: enyhe emelkedőn 40  km/h körül teker bringán.

****: Valójában már nem ez a neve, hanem: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal…, de hát ezt is még sokáig úgy fogjuk hívni, ahogy a KÖJÁL-t is…

*****: A lótuszlevél nem nedvesedik, rajta a vízcseppek úgy szaladnak le, mintha higanyt öntöttünk volna rá.

Szomorú szívvel tudatjuk minden kedves Tilos hallgatóval és műsorkészítő társunkkal, hogy a kedd reggeli A sas leszállt című műsor, benne Ravasz, Kopasz, Pimasz és Gebasz, nem lesz többé hallható. Így ír erről Pimasz, a műsor asasleszallt.freeblog.hu blogjában:

“hatkor keltem. betudható egy kizárólag a hálószobánkon áthaladó napkitörésnek. igaz, nem sokkal ébredésem előtt a szomszédban fúrni kezdtek, szóval az is közrejátszhatott. aztán kv iszás, napfelkelte nézés (nem a tévés, az eredeti), majd egy határozott akcióterv körvonalai kezdtek kibontakozni a lassan bútoló oprendszeremben. felhívom Papót, és közlöm vele, a sas többé nem száll le. Majd egy sör mellett elmesélem, hogyan és miért. amíg nem találkozunk, addig legyen elég annyi, hogy visszamentünk a balettba ugrálni.“

Köszönjük szépen az eddigi munkátokat!